Roni szemszög
Zene, amire írtam a történetet: Chris Malinchak - So Good To Me
Ez a nap is, akárcsak a többi, ugyan úgy kezdődött, mégis valahogy más volt. Komótosan keltem ki az ágyamból, és rápillantottam a faliórára, ami fél kilencet mutatott. Nagyokat pislogtam, mivel a lassan megszokott délután egy órai keléshez ez igencsak korán volt nekem. Furcsa módon a sulinkban már június elsejétől szünetet rendeltek ki, valami oknál fogva. Senki nem árult el nekünk semmit, de ugye nem kell mondanom, hogy szívesen fogadtuk a hírt.
- „Ma milyen nap is van?” - gondoltam, mivel a szünetben mindig elvesztem az időérzékemet. Az asztalomhoz sétáltam, és megnéztem a naptárt. Június 6. Még csak egy hét telt el. Szerencsére lassan telik a szünet...
Felhúztam a redőnyöket, kinyitottam az ablakokat és kicsoszogtam a fürdőszobába. Megmostam a fogam, leöblítettem az arcom, majd felöltöztem. A mai szerelésem egyszerű volt: egy kék trikó és egy fekete testhez tapadó halászgatya. Szoros kontyba összefogtam a hajam, és kimentem a konyhába, ahol anya már javában felmosott. A háttérben a rádió szólt, én meg majdnem elcsúsztam a frissen felmosott padlón. De csak majdnem!
- Szia... - köszöntem neki rekedtesen.
- Jó reggelt! Hát te ilyen "korán" fent? - lepődött meg olyannyira, hogy a felmosást is egy pillanatra abbahagyta.
- Nem tudtam visszaaludni. Meg nemsokára úgyis jön a kőműves, és csak még egy okot adna, hogy ne aludjak.
- Te tudod - vont vállat, és folytatta a felmosást.
Nekiálltam elkészíteni a reggelim, ami egyszerű csokis zabpehelyből állt, és közben hallgattam a rádiót.
- Nos, egy érdekes hírrel szakítjuk meg top-listánkat, ugyanis több forrásból értesültünk arról a hírről, hogy az Arsenál, és a német válogatott játékosa; Mesut Özil nemrég érkezett meg magánrepülőjével Budapestre. Fejleményeink szerint a futball játékos egy fekete jeeppel hagyta el a Liszt Ferenc repülőteret. Tartózkodási helyét, és itt maradási idejét sajnos nem tudjuk. Folytassuk Class-listánkat Avicii dalával, az Addicted To You-val.
- Mi van?! - löttyentettem ki a tejet a tálból, mikor öntöttem, és hirtelen megfordultam. - Mit keres itt a VB előtt Özil?
A kérdést inkább magamnak tettem fel, mivel anya már befejezte a felmosást, és kiment a helységből. Nem baj, úgysem érdekelné. Nem az a nagy foci rajongó. Ismer össz-vissz három focistát: Leo Messit, Cristiano Ronaldot és a kihagyhatatlan Dzsudzsák Balázst. Ennyit. Se többed, de kevesebbet. Én mondhatni ismerek jó párat, de nem úgy, mint Alexa barátnőm. Ő még azt is megmondja, hogy De Siglio mikor vesztette el a... kocsi kulcsát. Nagyokat pislogva megfordultam, és feltöröltem a kiömlött tejet, majd leültem az asztalhoz, és eszegetni kezdtem. A rádiót bekapcsolva hagytam, hátha érkezik valami hír a focistáról. Nem tévedtem: lement három szám, és érkezett az új fejlemény.
- Üdvözlöm a hallgatókat! Ez itt a Class-fm reggeli műsora. Sebestyén Balázs vagyok, mellettem Rákóczi Feri és Vadon Jani. Új hírt kaptunk Mesut Özilről, aki ugyanis már Maglódon jár! A mögöttük haladó László értesített arról, hogy egy fekete német rendszámú jeep halad előtte.
- Ugyan! Több ilyen jeep suhangat Magyarországon... - morogtam.
- Arról bizonyosodott meg, hogy amikor megelőzte őket, Özil épp akkor nézte a tájat. Kissé kidülledő szemeiről könnyen fel lehet ismerni. Azután visszabújt a lesötétített (milyen hülye szó) ablak mögé.
- Áh, így már mindjárt más. - bólintottam, mintha a rádióval beszélnék, majd felkeltem, elmostam a tálat, amiből ettem a müzlit, és kiültem az erkélyre figyelni a kocsikat, mivel az a főútra nézett. Igaz, nem pont előttünk mentek el a kocsik, de pont ki lehetett látni. Kikönyököltem a terasz padkájára, és onnan figyeltem az elhaladó kocsikat, de egyik sem volt ő az. Legalább tíz percig várhattam, amikor meguntam, és még párszor beszívtam a friss levegőt. Már bemenni készültem, de kocsi közeledtét hallottam az utcánkba. Hirtelen nem hittem a szememnek: egy fekete jeep gurult be, és egyenesen előttünk állt meg. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem a kocsit, és nem tudom miért, de reménykedtem, hogy nem ő lesz az. Viszont a német rendszám az ellentétjéről árulkodott. Körülbelül fél percig állhattam lefagyva, majd maga Mesut Özil szállt ki a kocsi hátuljából, és csukta be az ajtót. Én próbáltam a laza formámat hozni, hogy hát, nahát... De olyan feszült voltam, hogy természetesen ez nem sikerült. Szerintem eltévesztette a házszámot. De nagyon. Körbenézett, és amikor felpillantott az erkélyre mosolyogni kezdett.
- Szia! - köszönt magyarul, ami meglepett, de a következő mondata még jobban. - Te vagy Erdős Veronika?
- „Istenem! Istenem! Tudja a nevem! Tud magyarul!” Öhh... Szia... Özil?! - nevettem zavartan. - Igen, én vagyok. Egy pillanat, és beengedlek!
Azzal a lendülettel megiramodtam az ajtónk felé. Ugyan azzal az arccal, mint amikor megláttam. Nem tudtam máson gondolkodni, csak azon, hogy mit akarhat tőlem Mesut Özil? Így rohantam egészen a kapuig, hogy beengedjem őnagyságát. A testőre is be akart jönni, de Özil leintette. Valamit mondott neki németül, mire az bólintva visszaült a kocsiba. Becsuktam a kaput, és felfelé invitáltam a lépcsőn.
- Meglep, hogy tudok magyarul, igaz? - kérdezte nevetve. A német, illetve török akcentus igencsak illett hozzá.
- Igen. Viszont az annál inkább, hogy itt vagy mellettem. - léptük át a küszöböt.
Megálltunk a fürdőszoba előtt, ahol anya épp megfordult. Mikor meglátta a focistát, szemei kikerekedtek.
- Öz... Özil... - makogott.
- Szia, Izabella - biccentett felé hátratett kézzel.
- Várj... Mi? - néztem egyszer az egyikre, egyszer a másikra. Kezdtem tényleg összezavarodni. - Ti ismeritek egymást?
- Hát... - nézett anya a mellettem álló focistára. - Mondhatni.
- Oké, akkor most szépen leülünk, és meséltek nekem - mondtam zavartan, de ellent mondást nem tűrő hangon. Utálom, ha valamiről nem tudok. Főleg, ha ilyen fontos helyzet van.
Mesuton nem látszott, hogy zavarban lenne, de a feszültség nála is kicsapni készülte a biztosítékot. Anya kezet mosott, és bevezetett minket a konyhába, ahonnan átmentünk a nappaliba, ugyanis a két helységet csak egy boltív választotta el. Velem szemben ültek le a kanapéra, én pedig a fotelomból figyeltem őket. Tekintetem egy focicsapatnyi kíváncsiságot, és magyarázatot követelt. Özil rám mosolygott, majd anyához fordult.
- Még nem tudja, ugye?
- Nem - jött a velős válasz. - Semmit.
Egyik szemöldökömet felhúzva figyeltem tovább kettőjüket.
- Én mondjam, vagy te mondod? - intézte az újabb kérdést anyához. Nem mintha az idegroham szélén álltam volna az előbb is, de most még jobban úgy érzem; ha ezt csinálják még egy percig, - elnézést a szóért -, de agyfaszt fogok kapni. Már az is megfordult a fejemben, hogy Özil az apám. De jobban belegondolva ez igencsak hülyeség. 25 éves. Kevesebb, mint 10 évesen gyereket nemzeni durva lenne...
- Mondd te. Mindig is jobb voltál az ilyenekben - felelte anya.
Nyeltem egyet. Biztos nem egy éves ismeretség kötődik hozzájuk, hogy ilyen könnyen dumálgatnak.
- Nos - fordult végre felém Özil -, nem sok mindent tudsz a gyökereidről. Vagyis csak ami anyukád, és felém húzódik. Én is a családotokhoz tartozom. A nagybátyád vagyok.
Na, ez volt az a pillant, amikor az állam a port szántotta a padlón. Az utolsó mondata annyira pofán vágott, mint egy eltévedt gurkó a Harry Potterből. Nem jött ki hang a torkomon, csak makogni tudtam a kellemes sokktól.
- De... Hogyan? - préseltem ki magamból a szavakat.
- Hm... Hogy is fogalmazzak... Anya, vagyis a nagymamád régebben beleszeretett az apámba, Mustafába. Így születtem én. Anyukád a nagyapádtól született, ahogy te azt tudod.
- Szóval... - vettem a levegőket az információk hallatán. - Féltestvérek vagytok. És a nagybátyám vagy.
- Így van - helyeselt Özil. - Sokat rágódtam azon, hogy felkeresselek, vagy sem. Féltem, hogy rossz hatással lennék az életetekre. De úgy döntöttem felvállalom. Jogotok van hozzá. Megérdemled, hogy tudd.
Becsuktam a szemem, és beszívtam a levegőt, hogy érzelmeimet csillapítsam. Halovány mosollyal ránéztem.
- Képes voltál ezért lejönni Magyarországra?
- Máshogy nem hittél volna nekem - mosolygott ő is.
- Te, Mesut... - kaptam észbe. - Neked négy nap, és VB döntő! Brazíliában kellene, hogy legyél!
- Más dolog miatt is jöttem - itt anyához fordult. - Mivel már majdnem mindent tud, szeretném Veronikát magammal vinni Brazíliába.
- Hogy mi?! - mondtuk egyszerre anyával ugyan olyan meglepetten.
- Te? Kivinnéd és vigyáznál rá? Brazíliában? - értetlenkedett.
- Persze! - nézett rá Özil meglepetten. - Sőt, nem is lenne a védelmemre szorulva. Nézz rá! - itt mind a ketten felém fordultak, az Istenekkel és Chuck Norrisszal együtt. - Nagylány már! Nemsokára nő lesz. Meg kell tanulnia élni, amíg nagy esélye van rá.
- De Brazília más, mint Magyarország...
- Nem engedném egyedül kószálni. Végig mellettem lenne.
- Egyik rosszabb, mint a másik! - fogta fejét anyám.
- Anya... - ültem az újdonsült nagybátyám mellé. - Miért nem bízol Mesutra?
- Veronika, ha kiderül, hogy az unokahúga vagy, a paparazzik és a sajtó rátok fog szállni. Egy perc nyugtotok sem lesz.
Őszintén szólva ez egy cseppet sem érdekelt. Nem tudok portugálul, sem németül, sem törökül, ezért nem vagyok köteles válaszolni egy meg nem értett kérdésre. Igaz, angolul folyékonyan beszélek, de sebaj. Előttem az új élet lehetősége lebegett. Egy új film kezdete Mesut Özillel, a nagybátyámmal Brazíliában. Lehet ennél jobb?
- Ismersz, Iza - nézett rá komolyan. - Tudod, hogy nem esne mellettem semmi baja.
- Kérlek, anya... - néztem rá a legszebb tekintetemmel, mire Özil átkarolta a nyakamat, és ő is hasonlóan szépen nézett, csak megspékelte egy kis ajakcsücsörítéssel is, hogy hatásosabb legyen.
Anya egy perc rágódás után megadta magát.
- Ahh... Jól van!
- Ez az! - boxoltam a levegőbe, mire Mesut szorosan magához húzott.
- Megyünk Brazíliába, te csaj! - vigyorgott, majd hátradőlt a kanapén, és pihentetni kezdte a szemét, úgy beszélt tovább. - Olyan helyre megyünk, ahová se a sajtó, se senki más rajtunk, és a focistákon kívül be nem léphet. Öt napot már eltöltöttem ott, és nem lehet megunni. Gyönyörű hely, a kilátás az óceánpartra néz. Emellett van medence, ping-pong asztal, focipálya és számtalan más dolog! Csak közben el ne feledkezz magadról! - sandított rám fél szemmel cinkosul.
- Nem fogok, hidd el! - nevettem.
- Jól van, hagylak titeket tervezgetni - mosolygott anya is, és kiment a helységből.
- Remélem nem zavar majd téged, hogy többen lakunk egy szállodában.
- Kik lesznek még?
- Csak a csapatom. Meg többen néha napján átjönnek beszélgetni, feszültséget levezetni. Tudod, a fociban nincs ellenségeskedés, sőt, több csapat - köztük mi is - rengeteg más csapattal vagyunk jóban, akikkel tegyük fel; holnap meccseznünk kell, és ki kell ejteni a másikat. Egyet tanulj meg: a szuperhősök csak a képernyőn rohangálnak. Az életben viszont a jól kiépített kapcsolatok számítanak.
- Rendben - bólintottam. - Személy szerint örülök, hogy több focistát, illetve barátodat megismerhetem. De előbb téged szeretnélek, erre viszont lesz időm - mosolyogtam.
- Tengernyi időnk lesz - somolygott ő is. - Lenne egy ajánlatom - ült fel, és cinkos tekintete újra előszökkent.
- Hallgatlak - fordultam felé kíváncsian.
- Magaddal hozhatsz egy barátodat arra az esetre, ha nekem fontos megbeszélésem lenne, és a csapattal elmennénk. Jogi, a szövetségi kapitányunk szokott néhanapján összehívni kihagyhatatlan gyűléseket. Mostanában, a meccsek közeledtével szerintem egyre több lesz. Szóval egy barátod veled jöhet, akivel szívesen ellennétek.
- Ühüm... - szűkültek össze a szemeim. - És mit kérsz cserébe?
- Csak annyit, hogy ne dőlj be a srácoknak, illetve az ágyukba - nézett rám komolyan, és furcsa módon az akcentusa elpárolgott.
- Nem terveztem - pislogtam rá meglepetten.
- Nem azért, mert rólad ezt elképzelem - folytatta ugyanúgy. - Szó sincs erről. Hanem, mert ismerem őket. Meglátnak egy jó nőt, és nyálukat csorgatva harcolnak addig, amíg az ágyukba nem találják a prédát.
- De én nem vagyok jó nő...
- Már miért ne lennél az? - nevetett.
- Mert... Ah, hagyjuk. A lényeg, hogy nem fogom magamat hagyni. Mikor indulunk?
- Amikor neked jó. Javaslom, a mai nap folyamán hívd fel a barátnődet.
- Honnan tudod, hogy lányt hozok? - vigyorogtam.
- Csak nem fogsz egy focibolond srácot hozni a VB-re - nevetett.
- Hát... nem állt távol tőle - kuncogtam én is, majd elővettem a telefonom, és tárcsáztam. Pár csörgés, és fel is vette.
- Szia, Roni! Mondjad.
- Ciao, Alexa! Nem kertelek: szeretnél velem jönni Brazíliába a VB-re?
- Hogy mi? - hallottam az ismerős "ne szívassatok" hangját, ami igencsak hasonlított az enyémre.
- Jól hallottad - hangosítottam ki a telefonom, hogy Özil is hallja.
- Persze, hogy szeretnék veled menni! Megkérdezem anyát!
- Oké - mondtam, és csak reménykedni tudtam, hogy belemegy. Egy perc, és vissza is jött.
- Anya azt mondta, hogy tőle mehetek, de sajnos nincs rá keret. Nem tudom... Ti hogy oldjátok meg? Anyuddal mész?
- Alexa, figyelj... Az van, hogy... Nem fogod elhinni, de... Mesut Özil... - itt ránéztem, és ő bólintott. - Szóval Özil a nagybátyám, és ki akar vinni a VB idejére.
- Aha - röhögött barátnőm. - Az én férjem meg Stephan El Shaarawy lesz.
Özil nyújtotta a kezét, hogy majd ő beszél vele, én pedig odaadtam neki a telefonom.
- Szia, Alexa! Özil vagyok. Veronika tényleg az unokahúgom, higgy neki, nem hazudna. Vera majd elmeséli a dolgokat, köztük azt is, hogy hogyan tudok magyarul. Az útiköltségen és a szálláson ne rágjátok magatokat, mindent én állok. A kérdés már csak az, hogy hova kéne érted menni, és mikorra?
Gondolatom beigazolódott: barátosném se köpi, se nyelni nem volt képes.
- Hát... izé... igen... Szóval... Péteriben lakom. Roni tudja, hogy melyik utca és házszám.
A háttérben felhangzott Alexa anyja; Bia kiáltása.
- Jézusom! Te Özillel beszélsz? Mesut Özillel beszélsz a hátam mögött, Alexa?! Komolyan?!
- Anya! Hagyj beszélni! Ez fontos! Rosszul hallasz! - füllentett, és egy zár kattanását véltünk a háttérben felfedezni, amiből arra következtettünk, hogy barátnőm bezárkózott a fürdőszobába, ahol Bia nem fér be az ablakon.
- Özil? - hallottuk tompa hangját még mindig.
- Ne válaszolj neki! - csitítgattam Mesutot. - Így is egy hétig nem fog tudni aludni.
- Aha... Szóval... - zárta kettőre Alexa az ajtót, és az ablakot is gondosan becsukta. - Ha így állunk, akkor nagyon szívesen mennék én is.
- Szuper! - mondtam. - Körülbelül mennyi az út Brazíliába?
- Hmm... Rioból idefele röpke 14 óra volt, talán kevesebb.
- Az igen - pislogtam.
- De magánrepülőgéppel megyünk, és a visszafele út rövidebb szokott lenni... Érzésileg.
- Az... igen - hallatszott Alexa hangja is.
- Hát akkor... - gondolkodtam, és számítgattam. - Mit szólnátok egy reggel hét órai induláshoz?
- Nekem jó - helyeselt Alexa.
- Az indulás rajtatok múlik - kezdte Özil. -, de nem jobb lenne inkább este elindulni? Tudnátok aludni.
- Igaz - adtam meg a piros pontot a nagybátyámnak. - Ha úgy éjfélkor indulnánk, akkor egy körül ott lennénk. Mennyi az időeltolódás Brazíliában?
- Úgy tudom öt óra.
- Aha. Akkor körülbelül kilenc órára ott lennénk. Az nem is rossz.
- Tényleg nem - bólintott Özil. - Neked jó, Alexa, ha éjfélkor indulunk?
- Tökéletes! - jött a boldog válasz.
- Akkor pontban tíz órára ott vagyunk nálatok!
- Jajj, de még átszállunk Lisszabonba! Ott van egy két órás átkapcsolás. És a vízummal ne törődjetek!
- Rendben... - Húztam el a szót. - Akkor Alexa tízre!
- Oké, addigra kész vagyok!
- Remek! - mosolygott Mesut. - Nem kell ruhát becsomagolni, csak a fontos dolgokat: könyvet, telefont, s a többit. Fejhallgató sem kell, lesz a gépen. A ruhát ízlésetek szerint fogjátok kiválasztani Brazíliában.
- Húh... - nevetett Alexa. - Oké, akkor holnap! És nem becsapni!
- Nem vagy becsapva - mondtuk egyszerre mosolyogva.
- Ajánlom is! Na, majd találkozunk! Sziasztok!
- Szia! - köszöntünk újra egyszerre, és miután kinyomtam a telefont, Özil nyakába ugrottam a boldogságtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése