2. rész - Az utazás

Roni szemszög

https://www.youtube.com/watch?v=KPzn7kwrHJc

Özil mellett hamar eltelt a délután. Ettünk, ittunk, ping-pongoztunk - amiben nem mellesleg nagyon jó volt - és Dodóval, a kutyámmal is hamar megszerettette magát. Anya túlságosan nem örült neki, hogy ilyen későn, egyben korán megyünk, de megértette, hogy kényelmesen megszeretnénk érkezni a VB előtt Rio de Janeiroba. Indulás előtt mind a ketten lezuhanyoztunk, én pedig átöltöztem, és felvettem egy egyberuhát. A pánt nélküli része fehér volt, a szoknya része pedig fekete, rajta kamillavirágok díszelegtek. Felvettem hozzá egy gladiátor szandált, és szinte már indulásra készen álltam. Felvittem magamra egy kis szempillaspirált, és enyhe szemceruzát. Nem szerettem magam túlsminkelni. Az útra egy egyszerű oldaltáskát vittem, amibe betettem az aktuális könyvet és a telefonomat. Özil maradt abban a ruhában, amiben érkezett: egy fehér ing, farmernadrág, és Adidas sportcipő. Napszemüvege hanyagul az inggombjai között lógott.

- Látod? Mondtam, hogy jól fog állni ez a ruha! - mosolygott, mikor újra és újra végignézett rajtam. Török akcentusa újra előjött, amit furcsállottam, ugyanis ezt csak anya jelenlétében teszi.

Igen, most az egyszer megengedtem valakinek, hogy kiválassza az utazóruhámat. Anya még betette a táskámba az alvó ruhámat, és a vállamra akasztotta.

- Köszi - pirultam el - remélhetőleg - halványan. - Neked is jó ez a szerelés.

- Csak a mindennapos. - kacsintott. - Indulhatunk? Minden meg van?

- Igen. - bólintottam.

- Irány Péteri! A kocsija előállt, hölgyem! - nevetett, mire nekem is akaratom ellenére mosolyogni támadt kedvem.

Lesétáltunk utoljára a lépcsőn, és láttam, hogy nem a fekete jeeppel távozunk, hanem egy hasonlóan nagy, fehér autóval. Visszafordultam a kapuból, és szorosan megöleltem anyát. Sosem voltam az a nagy búcsúzós fajta, és most sem vittem túlzásba.

- Aztán ne halljak semmi rosszat rólatok Alexával! - fenyegetett mutatóujjával. - Jók legyetek!

- Mint mindig. - kacsintottam somolyogva, és beültem Özil mellé hátra.

Ő kiadta az indulási parancsot németül, és a kocsi elindult, nem is olyan lassan. Ha jól láttam elöl az órát, tíz perc alatt átértünk Péteribe, ahol már az én "Itt jobbra!" utasításaim számítottak, amit nagybátyám készségesen fordított németre, hogy a sofőr is értse. Kis idő múlva meg is érkeztünk Seresék háza elé. Kiszálltam Özillel a kocsiból, és kopogtam az ablakon, majd a biztonság kedvéért még kiabáltam egy Alexát is. Nem, mintha egész este a kopogásra vártak volna, de Veronika szeret biztosra menni.

- Ja, elfelejtettem megemlíteni... - fordultam Mesut felé. - Ne lepődj meg, ha egy rózsaszín hajú lányt látsz. Ő lesz Alexa. Egy másik pink hajú jóasszony is van a házban, rajta szemüveg van; Ő lesz Bia. Alexának két fiú testvére van; Medox (6 éves) és Darius [Dáriusz] (12 éves). Minden valószínűséggel meg fognak rohamozni az anyjukkal együtt. - nevettem. -  Az apa; Imre, nem nagyon rajong a fociért, így ő nem fog pattogni. Van egy nővére is, de az év 356 napjából maximum tízet, ha itthon tölt a családjával, úgyhogy 6%, hogy ma is itthon lesz. Na, jönnek is! - hallottam a szúnyogháló ajtó csapódását, majd lánc csörgését, amivel a kutyát kötötték ki, nehogy valakinek nekimenjen.

Pár másodper múlva nyílt is a kapu, és egy nagyon izgatott Alexa bukkant elő mögüle.

- Sziasztok! - köszönt, és megakadt a szeme Özilen. - Huh, tényleg itt van.

- Helló - nevetett a focista, és lenyomott két puszit a barátnőmnek.

A nevetésemet úgy, ahogy visszafogva figyeltem Lexy arcát, aki szinte majd elájult a meglepettségtől.

- Igen, az én nagybátyám. - mutattam a mellettem álló, rám sandító pasira.

- Hol? - nézett Özil körbe, aztán nevetve magához húzott, és a fejemre nyomott egy puszit. - Te még nem is kaptál.

- Ezidáig. - pirultam én is a sárgaföldig, és most Alexán volt a sor, hogy rosszmájúan vigyorogjon. Nem kellett sok, és már meg is hallottuk a kölykök, leginkább Medox nevetését, akik száguldva közeledtek felénk.

- Szia Özil! - köszönt a legkisebb, és bátyjával a focista elé toltak egy-egy papír fecnit.

- Kaphatunk egy autogramot? - kérdezte a nagyobbik levegőért kapdosva.

- Persze! - mosolygott Özil, majd kivette Darius kezéből a tollat, és mindkettőnek aláírta a maga papírját.

- Te is, ribancképző! - fordult hozzám Medox, aki körülbelül a köldökömig ért.

Mesut értetlenül nevetett, és odaadta a tollat.

- Ne izgulj, szokásuk így hívni. Majd elmagyarázom... - mondtam neki, majd teljes zavaromban én is odafirkantottam a nevem Özil mellé.

- Már Alexától is van! - dicsekedett a kicsi.

- Ja... - morgott Darius. - Ahogy megtudta a dolgokat aláíratta a papírját.

- Ne kérdezd... - jött oda hozzám Alexa, és lenyomott három puszit, ahogy azt minden találkozásunkkor szokott. – Jobban be vannak zsongva, mint én. Na, jó… Ez nem igaz. – nevetett.

Örültem, hogy Özil ilyen közvetlen. Valami oknál fogva teljesen rábíznám az életemet, bármilyen helyzetről is legyen szó. Látszik, hogy próbálja oldani köztünk a feszültséget, ami általában sikerül is neki. Olyan, mintha már születésem óta ismerném őt. De, persze ez még nem mutatkozik meg abból, amennyit tudok az életéről. Nem telt el sok idő, és Bia is kiszambázott (majdnem szó szerint) a kapuhoz, rajta egy Arsenálos mez, amin nagybátyám neve és mezszáma díszelgett.

- Szia, Özil! - vigyorgott a nő. - Aláírnád?

Mesut még igent sem mondott, Bia máris a kezébe nyomta a filctollat, és megfordult. Nagybátyám aláfirkantotta a neve alatt, és visszaadta a tollat.

- Köszönöm! - örömködött, majd a lányához fordult. - Mondtam én, hogy nem szívat... - értette rám.

- Fenét... - nevetett Alexa, majd még egy ajtócsukódás, és kijött az utolsó ember a házból; a családfő.

- Na, szeva' hangadó. - jött oda hozzám Imi, és lenyomtunk egy szokásos brofistot, azaz ökölpacsit. - Szevasz!  - kezelt le Özillel.

Egy kicsit összeszorult a szívem. Mivel szinte az egész család kijött, el lehet mondani, hogy itt a búcsú ideje. Ez szinte biztossá vált, mivel Alexa alig bírta visszatartani a könnyeit. Az első könnycsepp ki is csordult, mikor megfordult.

- Szóval... Itt az ideje, hogy elbúcsúzzak... - kezdte. - Nagyon-nagyon vigyázzatok magatokra, és egymásra, mert ha megtudom, hogy a szokásosnál is nagyobb gáz van, Rioból átnyúlok és megfojtom az illetékest, aki a bajt csinálta, világos?

- Igen... - nevetett Bia, és könnyezve magához ölelte lányát. - Te is vigyázz magadra, és ne kóborolj egyedül Brazíliában! És a pasijaimhoz egy újjal sem! - engedte el keserűen nevetve.

- Oké, oké! - itt apjához fordult, és őt is megölelte. - Vigyázz a többiekre!

- Ígérem. - mosolygott ő is keserűen. - Tudod, hogy a légpuska mindig csőre töltve.

Mit ne mondjak, nyugtató mondat volt. Köszönjük, Imre!

A kicsikhez lépett, és őket is megölelte.

- Ha lehet ne civakodjatok annyit, mint szoktatok, és könnyítsétek meg ezzel anyuék gondjait. - engedte el őket, és mind a ketten szótlanul bólintottak.

Észre sem vettem, hogy Imi eltűnt, csak akkor, amikor már Alexa táskájával tért vissza.

- Ezt majdnem itt hagytad. - akasztotta a lány vállára. - Az eszedet azért vidd magaddal. Szükség lesz rá.

- Kössz, apa. - boxolt a vállába, majd a kocsihoz lépett. Én is elköszöntem a többiektől, és beültem az autóba, Özil pedig előre, az anyósülésre.

- Mamáéknak mondjátok meg, hogy puszilom őket, és ők is vigyázzanak magukra, és ... - hallottam, hogy elcsuklik a hangja. Most volt az a pillanat, amikor teljesen tudatosult benne: legalább másfél hónapra itt hagyja őket.

- És a papucs marad a földön a többi bútorral egyetemben! - segítettem ki, és hálásan láttam, hogy nevetnek a beszólásomon.

- Te is fogsz ám hiányozni, nehogy azt hidd! - szólt be a kocsiba Bia.

- Ennek igazán örülök! - vigyorogtam. - Nehéz szívvel megyünk ki Brazíliába a VB-re nélkületek, de ha egyszer helyzet van...

- Jól van, inkább menjetek! - nevetett a nő, majd barátnőm beült mellém hátra, és becsukta az ajtót.

A sofőr leengedte nekünk az ablakot, hogy tudjunk integetni, és a kocsi elindult a repülőtérre. Özil halványan mosolyogva hátranyújtott három darab zsepit, és Alexa készségesen elfogadta azt.

- Fel a fejjel! - öleltem át oldalról. - Megyünk Brazíliába a VB-re! És nem kell hallgatni, hogy "Alexa! Nem nyúlsz Ramos-hoz!" Korlátok nélkül lehetünk. Habár, ez nem valami nagy korlát, de azért na...

Itt rásandítottam Özilre, aki mosolyogva megszólalt.

- Egy igazi nagybáty tudja, hogy mikor kell süketnek lenni.

Hálásan néztem a focistára. Tudta, hogy ezzel csak Alexát szeretném vigasztalni, és sosem mondanék ellent neki.

Hihetetlen gyorsan telik az idő: negyed órával éjfél előtt értünk a reptér elé, mivel tök logikus, hogy ilyenkor dugónak kell lennie, ami egy baleset miatt volt, így inkább hallgattam. Ha nem tévedek legalább tíz kamion állt előttünk. Megelőzni nem tudtuk őket, mivel szemben jött a kocsisor, és nálunk maximum két kamiont és egy autóst engedtek át. Így telt az idő. Alexával mi ezt tervezéssel, és beszélgetéssel ütöttük el. Megfogadtuk, hogy legalább - ha van rá lehetőségünk - kétnaponta beszélünk skypeon keresztül a barátainkkal. Mikor már felfelé tartottunk a reptér szakaszánál, hogy leparkoljunk, nem álltunk meg a normális parkolónál, hanem jobbra elkanyarodtunk egy olyan útszakaszra, amit soha az életben nem láttam ezidáig. Megálltunk egy sorompónál, és a sofőr lehúzta az ablakot, majd németül kezdett el beszélni. Nemsokkal később a mellettünk álló - addig észre nem vett - kis bódéból kiszólt szintén németül egy férfi, majd felengedték a sorompót, és mi újra megindultunk. Alig gurultunk pár métert, és megálltunk egy repülő mellett. Nem volt olyan hatalmas, mint egy normális felhőket szántó, de nagynak ez is nagy volt. Kiszálltunk a kocsiból mind egy szálig, és a friss levegő megcsapta az arcomat. Körbenéztem, és hiába volt minden friss, a lélegzetem is elállt a kilátástól. Mesut és Alexa is mellém léptek.

- Tudtam, hogy tetszeni fog nektek. - mosolygott nagybátyám, és barátnőmre pillantottam, aki hasonlóan csodálva nézte a tájat.

- Tényleg szép. - mondta Alexa, majd az eget kezdte tanulmányozni. Egy felhő sem volt az égen, mindenütt csillagok. Ha az életemben egy hangulatos pillanatot kéne mondanom, akkor ez lenne az. A hátunk mögött egy számomra ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Hey, Özil! - közeledett felénk egy sötét alak. Csak a körvonalait láttuk.

Alexával egyszerre fordultunk meg, és egymásra néztünk. Láttam, hogy neki is ismerős a hang, de még mindig nem tudtam eldönteni, hogy honnan.

- Hy, Dani! - fordult meg Özil is, és ekkor a repülőnkről megvilágította a férfi arcát a fény. Alexával megint összenéztünk. Daniel Alves jött velünk szembe halványan vigyorogva, és leöklözött a nagybátyámmal. Még jó, hogy angolul beszéltek. Valószínűleg azért, mert Mesut nem tudott se spanyolul, se portugálul, és Dani sem tudott németül, ezért gondolom maradtak a közös nyelvnél; az angolnál.

- Kik a kis csajok? - értettem meg a kérdést, miközben a focista minket méregetett.

Dani Alves

- Melletted a barna hajú az unokahúgom, Veronika, mellette pedig a pink hajú pedig a barátnője, Alexa.

- Van egy unokahúgod, aki magyar? - röhögött a férfi értetlenül.

- Aha. - mosolygott Özil.

- A VB-re hozod őket?

- Igen. Szeretném, ha jobban megszeretnék a focit.

- Ennél jobban nem lehet... - nevetett magában Alexa, mivel ő, és családja nagyja imádta a focit.

- Ó, de bunkó vagyok! - törölte meg a kezét Alves, és felém nyújtotta. - Daniel Alves vagyok, a Barcelona jobbhátvédje, és...

- ... és Brazília játékosa. Tudom. - fejeztem be a mondatát mosolyogva angolul. - Én pedig Erdős Veronika vagyok, Özil unokahúga. - fogadtam el a kézfogást, de kézrázás helyett udvariasan kezet csókolt.

- Nocsak, tudsz angolul? Ilyen jól? Hány éves vagy? - bombázott meg a kérdéseivel.

- Valahogy meg kell élni külföldön is. - mosolyogtam. - Tizenhat éves leszek.

- Értem... - hümmögött, majd barátnőmhöz fordult. - Te is tudsz angolul? - csókolt neki is kezet.

- Spanyolul jobban. - pirult el kissé barátnőm, majd bemutatkozott ő is. - Seres Alexa.

- Esto es fantástico! - mondta nevetve Dani, ami annyit tett: Ez fantasztikus!

- Te? Hogy-hogy Magyarországon? - kérdezte nagybátyám Alvestől.

- Ja, csak el kellett intéznem pár dolgot, amit még régmúltról itt hagytam. Én is most megyek.

- Magángéppel?

- Nem, normálissal. Napszemüveg, kapucni, és lehetőlen nem ismernek fel. Múltkor bevált.

- Gyere velünk. Ugyan oda megyünk, csak te még egy utcával lejjebb mész. Biztos a csajok is szeretnék.

Lexyvel vigyorogva egymásra néztünk, és bólintottunk.

- Van elég hely a gépen. - mondtam, és megnéztem az órámat. - Lassan éjfél.

- Cuccoljunk be. - javasolta Özil, és elindultunk a gép felé.

Mikor felértünk a lépcsőn, és beléptünk a - lehet így fogalmazni - vendégszobába, újra nagy pislogáson kaptam magam. Hihetetlen jól nézett ki a gép belülről!

- És még nem is láttatok mindent! - nézett ránk vigyorogva Özil, és bevezetett minket egy ajtón, ahol szinte egy minimozi volt. A TV nem volt nagynak mondható, de a szoba kárpótolta azt. Simán el lehetett tölteni benne egy napot. Barátnőmmel újra egymásra néztünk. Mit ne mondjak, bejött nekünk az élet. Kimentünk, és lepakoltuk a cuccunkat. Lexy kivett egy könyvet, de mind a ketten tudtuk; nem lesz szükség rá. Pár perc múlva, mikor elővettem a telefonomat, és repülési üzemmódba kapcsoltam, a gép felszállt. Alexával az összenézésünk szinte folytonossá vált.

- Kit lehet kihívni egy xbox csatára? - kérdezte Dani. - Hmm... Özil! Veled úgyis rég játszottam. Gyere! Aztán a húgod következik, és szépen haladunk sorban.

- Az unokahúgom. - vigyorgott Mesut.

- Mindegy, nekem majdnem ugyan az. - nevetett Alves. - Majd gyertek! - nézett ránk, és bement nagybátyámmal összekapcsolni a játékot a TV-vel.

Ketten maradtunk Alexával, és ahogy elnézem egyre gondoltunk. Aztán kettőre. Egyszerre ujjongani kezdtünk, és megöleltük egymást.

- Hát, drága barátnőm! - dőltem el az egyik nagyobb kanapén. - Üdv a fedélzeten!