1. Egy váratlan telefon hívás

Amire írtam: Fish! - Majdnem Kalifornia

Lexy szemszög:

Reggel fáradtan és nyűgösen keltem. Anya bejött pattogva, hogy nemsokára kezdődik a VB és, hogy menjek el vele boltba. Hogy a kettőnek mi köze van egymáshoz, azt ne kérdezzétek. A szünetben 10-kor kelni nem túl kellemes.

- Addig aludhatsz, ameddig akarsz - kecsegtetett anya ezzel a mondattal.

Ezért feküdtem le elég későn. (éjfélkor, igen nekem az késő)

- Muszáj mennem? - nyűglődtem anyának az ágyból és visszahúztam a fejemre a takarót.

- Igen - válaszolta énekelve. - Ma még a kertbe is ki kell menni!

- Hurrá - forgattam a szemeimet, majd kikászálódtam az ágyból.

Mit vegyek fel? Ez minden alkalommal akkora dilemma. (El ne higgyétek) Kikaptam a rövid farmernadrágom, és egy szétvagdosott Bon Jovi-s pólót.

- Indulhatunk - álltam meg a konyha ajtóban.

- Ezt a fejezetet még elolvasom - bújt anya a gépbe.

Felsóhajtottam. Minek keltett akkor most, ha még olvas? Most komolyan. Inkább visszafeküdtem az ágyamba és magamhoz öleltem Octaviant, a hatalmas macimat. Apa múltkor megkérdezte, hogy miért van ilyen hülye neve és, hogy miért nem lehet Ted, vagy Mackóka.

- Az Elveszett hős című könyvben majd fel fog bukkanni egy Octavian nevű srác, aki mindig szétkaszabolja, kibelezi a plüss medvéit - magyaráztam neki.

- Magyarul hülye vagy - sétált ki a szobámból.

- Mugli - forgattam a szemeimet.

- Mehetünk - jött be anya.

- Végre.

- Te meg se szólalj! Nem én skypeoltam egész éjjel Rékáékkal!

- Te is tudod, hogy rég láttam őket - tártam szét a karjaimat.

- Tegnap előtt voltatok Gyömrőn - nevetett.

- Az már nagyon is rég volt. Nélkülük lehetetlen kibírni a szünetet - mosolyodtam el.

A legjobb haverok nélkül nehéz élni. Suli időben is egész nap együtt voltunk, aztán hazaértünk mindannyian és kezdődött is a skype. Néha együtt csináltunk házit, stb.

- 20 darabot - hallottam anya hangját.

Jé! Már a boltot is megjártuk. Most a pékségben állunk, és drága anyukám az eladónővel beszélget, hogy miért pont rózsaszín a hajam. Szívesen megmondtam volna neki, hogy "Csak, mert sajt!", de az illem visszatartott. Vagyis inkább anya, mivel látta, hogy bal lábbal keltem, és mindjárt beszólok, így kitolt az ajtón.

- Pakolj ki és csináld meg a kicsiknek a reggelit kérlek, amíg én kimegyek gazolni - lépett ki az ajtón.

Gyorsan előszedtem a tojásokat, és miután megtudakoltam, hogy mennyit esznek a kicsik, megcsináltam az Alexa féle sajtos-rántottát. Éppen csak kiraktam a tányérjukra az adagot, mikor megcsörrent a telefonom.

"Bugyi nem kell rá, én is ledobom. A karácsonyfa tövében a húgod megd..." - vettem fel sietve még időben.

- Szia, Roni! Mondjad - ásítottam egy nagyot.

- Ciao, Alexa! Nem kertelek: szeretnél velem jönni Brazíliába a VB-re? - nagyon izgatott volt a hangja.

- Hogy mi? - biztosan csak hülyéskedik. De miért ilyen korán?

- Jól hallottad - kötötte az ebet a karóhoz.

- Persze, hogy szeretnék veled menni! Megkérdezem anyát! - mentem bele a játékba, mert teljesen meg voltam róla győződve, hogy szívat.

- Oké - válaszolta.

Kisétáltam a kertbe, ahol édesanyám éppen a krumplit gazolta.

- Anya! Roni hívott, hogy nincs-e kedvem elmenni vele Brazíliába a VB-re? - tértem rögtön a lényegre.

- Ha engem is viszel, akkor okés, de azt is kérdezd meg, hogy miből - vont vállat és követett a házba.

Újra a fülemhez emeltem a telefont.

- Anya azt mondta, hogy tőle mehetek, de sajnos nincs rá keret. Nem tudom... Ti hogy oldjátok meg? Anyuddal mész?

- Alexa, figyelj... Az van, hogy... Nem fogod elhinni, de... Mesut Özil... - itt kezdtem kissé megijedni. - Szóval Özil a nagybátyám, és ki akar vinni a VB idejére.

- Aha - tört ki belőlem a nevetés. - Az én férjem meg Stephan El Shaarawy lesz.

Hamar leolvadt a vigyor a képemről, mikor egy (a videókból ismert) hang szólalt meg a telefonból.

- Szia, Alexa! Özil vagyok. Veronika tényleg az unokahúgom, higgy neki, nem hazudna. Vera majd elmeséli a dolgokat, köztük azt is, hogy hogyan tudok magyarul. Az útiköltségen és a szálláson ne rágjátok magatokat, mindent én állok. A kérdés már csak az, hogy hova kéne érted menni, és mikorra?

Nagyokat pislogva néztem a telefonra. Ez most komolyan Mesut Özil? Ha ez ő, akkor a végén még tényleg Stephan lesz a férjem... Vagy szeretőm... Bármelyikkel megelégszek.

- Hát... izé... igen... Szóval... Péteriben lakom. Roni tudja, hogy melyik utca és házszám - nyögtem ki nagy nehezen.

Hirtelen anya került elő a semmiből és rögtön elszabadult a pokol.

- Jézusom! Te Özillel beszélsz? Mesut Özillel beszélsz a hátam mögött, Alexa?! Komolyan?! - "sértődött be".

- Anya! Hagyj beszélni! Ez fontos! Rosszul hallasz! - hazudtam gyorsan.

- Özil? - kiabált, de szerencsémre elég gyorsan be tudtam zárni a fürdőszoba ajtót és a biztonság kedvéjért, még az ablakot is becsuktam.

- Aha... Szóval... - zártam kettőre az ajtót. - Ha így állunk, akkor nagyon szívesen mennék én is.

- Szuper! - ujjongott barátnőm. - Körülbelül mennyi az út Brazíliába? - intézte szavait a német válogatott emberéhez.

- Hmm... Rioból idefele röpke 14 óra volt, talán kevesebb.

- Az igen - Roni elismerő hangja semmi mással nem összetéveszthető.

- De magánrepülőgéppel megyünk, és a visszafele út rövidebb szokott lenni.

- Az... igen - lepődtem meg és játszottam papagájt.

- Hát akkor... Mit szólnátok egy reggel hét órai induláshoz? - kérdezte Roni.

- Nekem jó - bár a mostani helyzetemet nézve bármikor jó, gondoltam.

- Az indulás rajtatok múlik - kezdte Özil. -, de nem jobb lenne inkább este elindulni? Tudnátok aludni.

- Igaz. Ha úgy éjfélkor indulnánk, akkor egy körül ott lennénk. Mennyi az időeltolódás Brazíliában?

- Úgy tudom öt óra - gondolkodott el Özil... Hmm... Özil...

- Aha. Akkor körülbelül kilenc órára ott lennénk. Az nem is rossz - számolta ki Vera.

- Tényleg nem. Neked jó, Alexa, ha éjfélkor indulunk? - kérdezte a focista.

- Tökéletes! - bólintottam, bár tudtam, hogy nem látják. Anya még mindig nem adta fel. Láttam a körvonalait az ajtónál, de legalább csendben volt.

- Akkor pontban tíz órára ott vagyunk nálatok!

Valamit még beszélgettek, majd megállapodtunk.

- Oké, addigra kész vagyok - pattogtam.

- Remek! Nem kell ruhát becsomagolni, csak a fontos dolgokat: könyvet, telefont, s a többit. Fejhallgató sem kell, lesz a gépen. A ruhát ízlésetek szerint fogjátok kiválasztani Brazíliában - Okké... Máris otthon érzem magam.

- Húh... Oké, akkor holnap! És nem becsapni! - komolyodtam el.

- Nem vagy becsapva – mondták egyszerre.

- Ajánlom is! Na, majd találkozunk! Sziasztok! - köszöntem el.

- Szia! - köszöntek el ők is egyszerre, majd lerakták a készüléket.

Félve nyitottam ajtót.

- Mész a VB-re Mesuttal? - kapkodta a levegőt. - Engem meg nem viszel?

- Nehéz szívvel, de itthon kell hagyjalak titeket - színészkedtem el az egészet.

- Tényleg nem szívattak? - komolyodott el.

- Vera ilyennel nem szórakozna, és te is hallottad Özil hangját - időközben elővettem egy táskát és beledobáltam a kedvenc könyveimet.

Helyet kapott a Percy Jackson, a Harry Potter, Tintaszív, egy pár manga és természetesen annyi toll és füzet, amennyit csak találtam. A töltőmet is beraktam, meg persze azért az kedvenc ruháimat.

- Szia szívem - anya hangját halottam meg. - Aham, okés... A lényeg, azért hívtalak, mert a lányod megy Brazíliába... Igen! - vigyorgott végre anya is.

Furcsa lesz úgy mennem, hogy ők itthon maradnak. Még barátnőimhez is csak úgy megyek el aludni, ha tudom, hogy semmi baj nem fog történni az itthoniakkal. Most meg az ölembe pottyan egy másfél hónapos utazás Rio-ba. Nagyon nem szeretek nélkülük utazni, de most az egyszer önző leszek és egyedül megyek.

- Apád azt mondta, hogy nemsokára itthon lesz és akkor átbeszéljük a dolgot - lépett be anya.

- De ugye elengedtek? - rémültem meg a nemleges választól.

- Előtted a nagy utazás lehetősége és mi nem engednénk el? Ilyennek ismersz minket? - ült e az ágyamra.

- Nem, viszont meglesztek nélkülem? - sóhajtottam fel. - Tudod, hogy nem szeretlek titeket itthon hagyni.

- Mert olyan vagy, mint az anyád - utalt ezzel magára. - Neked is mindig a család az első, pont mint azoknak a Starkoknak a Trónok Harcában.

- Azok a Tully-k - nevettem el magam, de csak azért mert nem akartam kimutatni, hogy mindjárt sírni fogok.

- Készülődj! - mosolygott rám.

- Kész vagyok - mutattam a sulis táskámra.

- Ruhák? - vonta fel a szemöldökét.

- Azt mondta, hogy ne hozzak, mert majd kapunk újakat - sóhajtottam. Nekem ennyire hogy jöhetett össze az élet?

- Oh... - csak ennyit tudott anya mondani.

Egy autó állt meg a ház előtt.

- Megjött apád - állt fel az ágyról és engem is felsegített.

- Akkor most jön a fekete leves! - sétáltam ki a konyhába.

Több órás beszélgetés után öcséméknek is leesett, hogy én most megyek a VB-re. A kicsi sírt és besértődött, hogy nem viszem magammal, míg a nagy csak irigykedve szidott. Apa kissé aggódott, hogy nem tudok angolul, és hogy elrabolhatnak, stb. Aztán felvilágosítottam, hogy én magán szorgalomból tanultam spanyolt, meg Portugált. Sőt, az iskolában az Olasz a kötelező nyelvem, így hamarabb meg tudom értetni magam másokkal, mintha angolt használnék.

- Már ma indultok? – már vacsorához készülődtünk, mivel elég sokat beszélgettünk.

- Igen, most van - megnéztem az órát -, kilenc.

Nyeltem egy nagyot. Már csak egy óra és itt vannak. A gyomrom görcsbe rándult az izgalomtól. Eltoltam magam elől a tányért. Nem kívántam már az ételt. Az arcom viszont nagyon fájt már a vigyortól, amit reggel óta nem tudok letörölni az arcomról.

- Mit veszel fel? - kérdezte anya.

- Szerintem marad egy hosszú farmer és... - nem tudtam befejezni a mondatot, mivel kopogtak.

- Ők lesznek? - kérdezte anya, de a következő kiabálás után már nem volt kétségünk.

- ALEXA!!!