Lexy szemszög:
Miután Vera kidühöngte magát és reggeliztünk is, elindulhattunk végre az eredeti cél felé. Azaz vásárolni. A boltban rögtön szétváltunk és belevetettük magunkat abba a kifárasztó elfoglaltságba, hogy költekezzünk. Anyáéknak is vásároltam pár cuccot. Apának egy Bob Marley-s pólót, anyának egy Thiago Silvás válogatott mezt, míg a nővérem kapott egy egybeszoknyát, ami a Guns n Roses tagjait ábrázolja. Persze az öcsémékről sem feledkeztem meg. Darius, az idősebbik, kapott egy CR7-es mezt. Medoxnak pedig undorodva, de leakasztottam egy argentin 10-es-t. Rossz ízlése van a kölöknek, de ez ellen nem tudok mit tenni. Hamar eltelt az a másfél óra. A találkozó helyhez érve meglepetten vettem észre, hogy Poldiék már ott vannak. Viszont az jobban meglepett, hogy mikor odaértünk letérdeltek elénk és átnyújtottak egy-egy csomagot.
- Di immortales! - nyitotta tágra barátnőm a szemeit.
- Ó, drága Veronika! Elfogadod tőlem ezt a csekély csomagot? Hálám üldözne érte! - mondta Müller alázatosan, míg Poldi ugyan ezeket a szavakat intézte felém. Ami ijesztő volt ebben, hogy tök egyszerre beszéltek. Röhögve vettem át a csomagot és hálám jeléül megöleltem.
- Miért kaptuk? - tette fel Vera a kimondatlan kérdésemet.
- Majd otthon nézzétek meg! És, hogy miért kaptátok? Csak, mert szeretünk titeket - Itt jött el a pillanat, mikor elkezdtem félni tőlük.
- Na, de menjünk is! Várnak ránk. - legyintett Lukas és pördült egyet.
Kisétáltunk a hatalmas áruházból. Furcsa volt ebben a közegben. Mindenhol emberek és te nem értesz semmit abból, amit mondanak. Persze tanultam Sapanyolt és Portugált is, de nem ilyen szinten. Rohadt gyorsan beszélnek és csak egy-egy szót csíptem el a beszélgetésekből. Vera közben valamit magyarázott, de nem figyeltem rá. Aztán egy kérdés megragadta a figyelmemet.
- Ja, jut eszembe! Mit beszéltetek Löwvel?
- Kérdezte, hogy mennyire értek a focihoz... - húztam az agyát. - És mondta, hogy vár minket.
- Hol? - ijedt meg barátnőm.
- Az edzéseken! - nevettem el magam, mert már nem bírtam elviselni Vera arcát. - Fogadjunk, hogy érzékeny lettél Jogira - kacsintottam rá.
- Azt akarod, hogy a Tartaroszba zárjalak örök életedre?! - fenyegetett meg. - Halkabban az ilyen dolgokkal! A két lépés is csak két lépés! - mutatott mögénk.
- Jó, jó! Nyugi! Hallottam, hogy kémkedni fogsz nála. - halkítottam le a hangom. Tisztára, mintha igazi kém lenne. Na, jó. Ezt én sem gondoltam komolyan.
- Én ezt nem mondanám kémkedésnek. - motyogott. - A fiúk túlzottak. Egyszerűen, ha minden jól alakul, akkor segíteni fogok neki. Szerintem mindent elmond a srácoknak, de ők mégis úgy érzik, hogy nem.
- Gondolom a cserékre értik - gondolkodtam el.
- Valószínűleg. Szerintem Löw nagyon is jól tudja, hogy kiket fog cserélni. De, mint te is tudod, ez élesben dől el, és tényleg nem tudhat erről a csapat.
- De te mégis belementél - mutattam rá a lényegre.
- Alexa, ha rám hallgatsz, hagyod a francba azt a sportmasszőr dolgot, és tényleg elmész pszichológusnak.
- Erősen gondolkodom rajta. - nevettem fel.
- De tényleg! - komolyodott el. - Te leszel a többiek dokija.
- Úgy néz ki, és vállalom! - kacsintottam.
Idő közben megérkeztünk a kisbuszhoz, ami haza vitt minket. Az autóban mindenki egyszerre próbált beszélni. Nevettek és történeteket, meg szívatásokat meséltek egymásnak. Én kinéztem az ablakon és csendben figyeltem az elsuhanó tájat. Igen, néha én is tudok csendben lenni. Éppen egy piros postaszerűség előtt mentünk el, mikor eszembe jutott valami.
- Mesut kérdezhetek valamit? - hívtam fel magamra a figyelmét, úgy, hogy magyarul szólítottam meg.
- Mondjad - fordult felém. - Baj van?
- Dehogy. Vagyis. Nem tudom, hogy nagy kérés lenne e... Haza szeretnék küldeni csomagot. Persze csak ha nem baj - dadogtam, mert tudtam, hogy már így is rengeteget költött ránk.
- Semmi baj. Megkérdezem Löwöt, ahogy visszaértünk - mosolygott rám.
- Köszönöm. - Hatalmas kő gördült le a szívemről.
- Velünk is osszátok meg a titkot - bökött meg Müller és addig abba sem hagyta a csesztetésem, míg el nem árultam neki.
- Posta? - néztek egymásra, majd egyszerre megszólaltak. - Mi is megyünk!
Meddig gyakorolhatták ezt a tükör előtt, arról fogalmam sincs. Verával egyre gondoltunk és ez a tekintetünkből is teljesen kiolvasható volt. Ezek hülyék!
Az út hátralevő részét ismét csendben töltöttem.
A Rose falon belül (elneveztem a szállást az SNK után szabadon) már biztonságban voltunk a paparazzik elől. Roni a fürdőszobába szaladt a csomagokkal, míg én a szobánkat vettem célba. Először szépen, mindent kipakoltam a gardróbba, majd felkaptam a legszimpibb ruhadarabokat. Egy Johnny Deep-es felsőt és egy rövid farmernadrágot. Mire végeztem Vera is megérkezett. Az első gondolatom a: "Te hülye vagy? Nem sülsz meg?" volt. Brazíliában vagyunk ember! Ez persze Verát egyáltalán nem zavarta és nyugodtan pakolászott a 25 fokban. A hosszú ujjú felsők és vastag pulcsik láttán elkapott a szédülés. Mintha egyszerre vettem volna fel őket a sivatagban. Délután. A legnagyobb hőségben.
- Kinyitottad már? - térített vissza barátnőm kérdése a valóságba, mire nemlegesen ráztam a fejem. - Oké, még én sem.
|
- Együtt! - mondtam és gyorsan elővettem a csomagot.
Az ágyra dobtam és egyszerre néztünk a csomagokba.
- Ezek nem normálisak! Megőrültek! Ezek rengetegbe kerülhettek! - szidtam mind a kettőt magyarul, angolul, spanyolul, de még ógörögül is!
Egyesével mindent kivettem a csomagból. Egy fekete pólót kaptam, amin a Nirvana felirat csücsült. Hozzá egy fekete csőnadrágot, fekete tornacsukát, egy pár fekete rózsás fülbevalót és két karperecet. Azért észre vettem, hogy Müller is rakott bele valamit, ugyanis egy német párna is ott volt a szatyorban, amin a 13-as szám volt látható. Aztán benyúltam a csomag aljára. Ó az összes istenre! Bár ne tettem volna! Sosem voltunk egy olyan család, akik bármit megvehettek, amit akartak. Anyáék mindig mindent próbáltak nekünk megadni. Én is próbáltam megkönnyíteni a helyzetüket azzal, hogy csak végszükség esetén kértem tőlük olyat, ami pénzbe kerül. Az érintőképernyős telefont is karácsonyra kaptam, ami lassan két éve van meg. Erre most kihúzok a szatyor aljából egy vadonatúj telefont. A hozzá tartozó hátlapon egy arany strasszokkal kirakott kereszt volt. Tátott szájjal néztem barátnőmre.
- Ezeknek teljes mértékben elment az eszük! - mondtam és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne sírjam el magam.
- Csere... - motyogta Vera, és megnéztük egymás ajándékait.
Roni cuccai tele voltak német válogatott dolgokkal. Mez, karóra, csuklószorító és cipő, meg természetesen egy telefon.
- Úgy gondolom - köszörülte meg a torkát. - Menjünk le a srácokhoz.
Egyszerre pattantunk fel az ágyról és szaladtunk le a többiekhez. Viszont a srácokat nem láttuk sehol. Mindenkit láttunk, de őket nem.
- Jogi! - szólította le Vera az említettet. - Nem láttad Podolskit és Müllert?
- Nem. Mit csináltak? - mért minket végig, amitől nekem kedvem támadt volna elbújni Vera háta mögé és mogyorót dobálva kiabálni az edzőnek, hogy "Fight!"
- Semmit. Vagyis mindent... Szóval olyat vettek nekünk, amit nem kellett volna. - dadogott barátnőm.
Löw értetlenül nézett ránk.
- Túl sokat költöttek ránk. - magyarázkodott.
- A ruha még oké... De egy telefont! - nyögtem ki végre a gondunkat, mire Jogi felnevetett. Értitek? Kiröhögött!
- Már értem, a srácok sokszor túlzásba esnek költekezés terén. - magyarázta vigyorogva. - Ha egyszer megtehetik, kihasználják az alkalmat, veletek ellentétben. Mondhatni nekik ez a megszokott, ebben élnek.
- De hát ez egy telefon! - nyögtem fel és kezeimbe temettem az arcom.
- Remélem, az örömtől fogsz sírni, mert ha nem; megütlek! - próbált felvidítani Vera. Hozzátenném, hogy nem sok sikerrel.
- Most komolyan azon akadtatok ki, hogy vettek egy telefont nektek? Ennek inkább örülni kéne! - értetlenkedett Löw.
- Jogi, alig ismerjük egymást a srácokkal...
- Picinyem, a srácok túl hamar szeretik, illetve utálják meg az embereket. Szerencsére ti a barátságosabb zónába kerültetek. - Örülnöm kellett volna ennek, de inkább barátnőmre néztem, aki utálja a "Picinyem" megszólítást.
- Picinyem? - Ezt nem kellett volna...
- Ó, talán nem szereted, ha így hívlak? - mosolyodott el és már csak a háttérben lobogó sátáni tűz hiányzott.
- Ha azt mondom, hogy de, akkor így fogsz hívni. - Gondolkodott Vera. - Ha viszont azt mondom, hogy nem, akkor is. Szóval nein.
A homlokomra csaptam. Ez most komolyan ilyen hülye? Vagy csak tetteti? Roni rám nézett, mire megforgattam a szemem.
- Rendben, Picinyem. A srácokat a medencénél találjátok. - mutatott kifelé.
- De, hát az előbb azt mondtad, hogy nem... - értetlenkedett Vera.
- Sok szerencsét! - fordult el és lelépett.
Vera füléből gőz csapott ki, persze csak a képzeletemben! Így gondolkodtam, hogy mivel oldhatnám a hangulatot...
- Akkor menjünk a medencéhez - fogtam karon és magammal rángattam, mielőtt rávethette volna magát az edzőre, mint egy tigris.
A medencéhez vezető rövid kis út három felé ágazott. Ha balra fordultál, akkor a kinti/benti ebédlőhöz lehetett eljutni, ha meg jobbra vetted az irányt, akkor a házunknál kötöttünk ki. Viszont mi egyenesen mentünk tovább a kinti medencéhez, ahonnan elég különös hangok szűrődtek ki.
- Jajj, Tomiiiiii... - Itt már kezdtem sejteni valamit.
Lukas hangja túl nyálasan csengett, majd pont időben érkeztünk. Ugyanis az említett focista a karjaiba kapja Müllert és beleugrott vele a medencébe. Ruhástul.
- Ha abba hagytátok egymás khm... Piszkálását, akkor szeretnénk mondani nektek valamit. - köszörültem meg a torkom és kiáltottam el magam. Szerencsémre elég nagy hanggal áldottak meg az istenek.
A két idióta közben kikászálódott a medencéből és németül váltottak pár szót, amit én nem értettem, de Vera összeszűkített szemeiből ítélve, semmi jót nem mondtak. Ránk nézve.
- Magyarázatot kérünk ezekre - mutattam a telefonokra.
- Lexy, drága... Te még sosem láttál érintőképernyős telefont? - tette Tom a homlokára a kezét.
- Persze, hogy láttam már, de ezt... - ordítottam volna le a fejüket, de Roni közbe szólt.
- Alexa barátnőm arra akar kilyukadni, hogy ezt nem fogadhatjuk el - nyújtottuk majdnem egyszerre a telefont a fiúk felé.
- Ez egy ajándék és ajándékot nem illik visszaadni - csücsörített Müller és nagyon közel hajolt az arcunkhoz.
- Ezt... - nem tudtam befejezni, mert Poldi a számra tette a mutató ujját. Elismerem, hogy sokat beszélek, de akkor is!
- Már azzal is megbántottatok, hogy nem azokban a ruhákban jöttetek le, amiket vettünk nektek. Pedig mindenünket beleadtuk a vásárlásba. - törölt ki a szeméből egy nem létező könnycseppet a 20-as számú csatár.
- Elnézésetekért esedezünk, de már felvettünk másik ruhákat és nem szerettünk volna átöltözni. Ugye szemet tudtok hunyni e felett az apró hibánk felett? - kérdeztem meghajolva.
Még én is meglepődtem magamon, hogy milyen jól le tudtam fordítani a mondatokat.
- Ez a csaj olyan őrült, mint mi - nevetett Lukas.
- Igen-igen, de meg tudunk bocsátani nekik? - vigyorgott Müller.
- Talán, ha átöltöznek - vont vállat a másik.
Vera gyorsan kikötötte, hogy neki nem kell a bocsánatuk, ha át kell öltöznie miatta.
- Pedig olyan melegen öltöztél - kacsintott Poldi a másik focistára.
- Nem kell egy kis hűsítő? - kérdezte tettetett kíváncsisággal Tom, majd az ellenkezésünkre nem figyelve kikapták a telefont a kezünkből.
- Neee - sikította Vera, mikor Poldi a vállára kapta és elindult vele a medence felé.
Persze én csak röhögtem, (jó barátnőhöz híven) és ez lett a vesztem. Ugyanis nem is vettem észre, hogy mikor osont Müller a hátam mögé. Feldobott a vállára, mint egy zsákot. Nem ingott meg, pedig nem vagyok egy nádszál kisasszony. Csak a saját sikításomat hallottam, ami lassan átváltott nyöszörgésbe. Aztán egy utasítás hangzott el, ami nekem csak akkor esett le, hogy mi, mikor már a víz felé repültem.
- "NAGY LEVEGŐT!!!" - kiáltotta egyszerre a két srác és bedobtak minket a hideg vízbe.
Még éppen idejében szívtam tele a tüdőmet az éltető oxigénnel. A víz körül ölelt. Hideg volt és legszívesebben röhögtem volna saját magunkon, de az jelen pillanatban nem volt lehetséges. Lassan kinyitottam a szemem és láttam, hogy Vera előttem van és vigyorog. Neki is nyitva volt a szeme. Mindent homályosan láttam, de azt értettem, amit mutogat.
- "Ne. Menj. Fel!" - próbálta a tudtomra adni kézmozdulatokkal.
Értettem. Meg akarja kicsit ijeszteni a srácokat. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de ahogy a kristálytiszta víz megmozdult tudtuk, hogy nyert ügyünk van. A srácok utánunk jöttek. Gyorsan felúsztunk a felszínre. Hatalmas levegőt vettem, ahogy felértünk. A medence szélén három pár cipő várakozott árván. Kikászálódtunk a medencéből és kiültünk a csempére. Vártunk. Hamarosan a cipőkhöz tartozó három vizes fej jelent.
- Jót úsztatok? - vigyorogtunk Verával.
- Hogy nektek mekkora tüdőtök van csajok - kapkodott levegőért Poldi, majd perverzül elvigyorodott.
- Ilyet többet ne csináljatok - szállt ki a vízből Mesut. Igen, övé volt a harmadik cipő.
- Igenis bátyus - állt fel Vera és szalutált.
- Komolyan mondom - vonta össze a szemöldökét. - Lukasék nagyon megijedtek.
- Féltettek minket? - mondtam Verának magyarul. - Ez olyan édes...
- Na most hagyd abba, mielőtt shippelni kezded őket - forgatta meg a szemeit és végig nézett magán.
- Nem is jutott eszembe, de most hogy mondod... - motyogtam csak úgy magamnak.
- Most nézzetek ránk - morgott Vera és a vizes cuccaira mutatott.
- Így lesz alkalmatok felvenni a tőlünk kapott ruhákat - elégedett meg magával Poldi.
- Már öltözhettek is át, ha ma akarsz menni a postára - mondta felém fordulva Mesut.
- Jó lenne még ma - mosolyogtam, majd köszöntem.
Gyorslépésben elindultam a házunk felé. Vera lemaradt és ha jól láttam, még váltott pár szót a nagybátyjával. Beérve a szobánkba gyorsan lekaptam a vizes ruhákat és felkaptam az ágyon lévő darabokat. A méretet eltalálták. Bár nem csodálkozom. Ja de, mégis. Hogy a fenébe sikerült ilyen pontos méretet választaniuk? Elmélkedtem és közben becsomagoltam az ajándék ruhákat. Abban a pillanatban lépett be Vera, mikor kész lettem.
- Megvársz amíg átöltözök? - kapta fel a saját cuccait, majd gyorsan átvedlett ő is.
- Nem kellett sokat várnom - forgattam a szemeimet nevetve.
Elhagytuk a biztonságot jelentő falakat és előkerítettük (a már száraz ruhákba bújt) focistákat. Visszaadták a telefonokat és elindultunk az autó felé.
- Hová is megyünk? - kérdeztem úgy, mintha olyan sok helyet ismernék én erre felé.
- A brazil tábortól nem messze van egy posta. Az hozzánk a legközelebbi - magyarázta Özil.
Szóval egy másfél óra útra számíthatok. Hátradőltem az ülésen és felraktam a fülest. A telefonomért nyúltam aztán leesett, hogy nem lesz rajta zene, mivel teljesen új. Átkutattam a teljes telefont mire megérkeztünk a célhoz.
- Csak én jövök veletek. - Szállt ki Mesut, majd mondott a bent maradóknak pár szót németül.Körbenéztem. Egy kisebb sétálóutcában lehettünk. Viszont, ha az autó meg tudott itt állni, akkor erre a forgalomra is alkalmas. Megfordultam és szembe találtam magam egy hatalmas logóval. A feliraton a "carteiro" volt olvasható, ami pontos fordításban a "postás" volt.
- Mehetünk - lépett mellém Mesut.
Bólintottam és beléptünk az épületbe. Egy kissé hideg volt bent. Ezerrel nyomták a légkondit. Az egyik ablaknál a "csomagfeladás"-hoz hasonlító szó állt. Rögtön odaléptem.
- Vera! - szóltam hátra. - Segítesz? Te jobban tudsz angolul...
- Rendben - lépett mellém és beszélni kezdett az ott ülő nővel.
Fél füllel hallottam, hogy valakik rólunk beszélgetnek mögöttünk.
- Azok a csajok - mondta a mélyebb hangú.
- Ismerősek - válaszolt neki a másik.
- Ismerősek? - kérdezett vissza az utóbb említett. - Akkor ma estére lesz ágymelegítőnk?
A hangokból ítélve fejbe vághatta a mély hangút. Kíváncsiságom győzött, így megfordultam. Dani Alves és a mély hangú félisten valamin nagyon veszekedtek, de olyan gyorsan beszéltek, hogy azt már nem értettem.
- Roni - böktem meg barátnőmet.
- Két-három hét, mire kiér - hessegette el a kezem.
- Roni, Roni, Roni, Roni, Roni, Roni, Roni... - mondogattam fojtott hangon.
Addig-addig csesztettem, míg meg nem fordult egy hangos "Mi van már?" felszólalással.
- Csajok! - integetett Dani.
Vera odafordult és az arcára fagyott a vigyor. Igen kedves barátosném. Az ott veled szemben Neymar da Silva Santos Junior. Ami pedig még meglepőbb, hogy felénk tartottak. Azaz Neymar lassan, megfontolva sétálgatott, míg Dani a nyakunkba ugrott és megropogtatta a csontjainkat.
- Sziasztoooook... - kiabálta halkan a fülünkbe.
Ne kérdezzétek, hogy hogyan kiabált halkan! Ő Daniel Alves, megoldotta.
- Szia - köszöntem Vera helyett is, mivel ő még mindig a félistent csodálta.
Leplezetlenül méregették egymást a focistával, majd Roni arcára egy furcsa mosoly ült ki, amit még én sem
tudtam mire vélni. Neymar kicsit volt csak magasabb nálam. Ezért utáltam, hogy égimeszelő vagyok. Bár az a tudat nyugtat, hogy vannak nálam sokkal magasabbak.
- Hey! - köszönt ránk a brazil az anyanyelvén.
- Jóia ők nem érteni ez nyelv - magyarázta Neymarnak.
- Jóia? Ékszer? - Kérdeztem rá angolul.
Dani rám nézett és elvigyorodott.
- Ő tud portugálul és spanyolul is - mutatott rám büszkén. - Amúgy igen, Jóia. Ez az egyik beceneve.
- Értem - mondtam lassan.
- Mivel ez a hülye nem akar bemutatni, így bemutatkoznék. - nyújtotta felém a kezét. - Neymar da Silva Santos Junior.
- *Oi! Seres Alexa é o meu nome. Calmamente chame Lexy. - mosolyogtam rá és elfogadtam a kezét.
- Rendben Lexy - villantotta rám az ezer wattos mosolyát.
- És te? - fordult Roni felé, aki megpróbálta utánozni azt, amit én mondtam nemrég.
- Oi! Erdős Veronika é o meu nome. Calmamente chame Roni. - Mikor befejezte önelégülten mosolygott rám.
- Egész jó így elsőnek - ismerte el a Neymar, de még mindig fogta Vera kezét.
Jót vigyorogtam magamban és közben egy mondat forgott a fejemben: "Hogy mi lesz ebből?"
tudtam mire vélni. Neymar kicsit volt csak magasabb nálam. Ezért utáltam, hogy égimeszelő vagyok. Bár az a tudat nyugtat, hogy vannak nálam sokkal magasabbak.
- Hey! - köszönt ránk a brazil az anyanyelvén.
- Jóia ők nem érteni ez nyelv - magyarázta Neymarnak.
- Jóia? Ékszer? - Kérdeztem rá angolul.
Dani rám nézett és elvigyorodott.
- Ő tud portugálul és spanyolul is - mutatott rám büszkén. - Amúgy igen, Jóia. Ez az egyik beceneve.
- Értem - mondtam lassan.
- Mivel ez a hülye nem akar bemutatni, így bemutatkoznék. - nyújtotta felém a kezét. - Neymar da Silva Santos Junior.
- *Oi! Seres Alexa é o meu nome. Calmamente chame Lexy. - mosolyogtam rá és elfogadtam a kezét.
- Rendben Lexy - villantotta rám az ezer wattos mosolyát.
- És te? - fordult Roni felé, aki megpróbálta utánozni azt, amit én mondtam nemrég.
- Oi! Erdős Veronika é o meu nome. Calmamente chame Roni. - Mikor befejezte önelégülten mosolygott rám.
- Egész jó így elsőnek - ismerte el a Neymar, de még mindig fogta Vera kezét.
Jót vigyorogtam magamban és közben egy mondat forgott a fejemben: "Hogy mi lesz ebből?"
*Oi! Seres Alexa é o meu nome. Calmamente chame Lexy. - Szia! Az én nevem Seres Alexa. Nyugodtan szólíts Lexy-nek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése